Hogy is működik a vonzás törvénye?
Jó néhány forrásból tájékozódhatunk róla – például Esther és Jerry Hicks műveiből, de említhetném akár a sikerkönyvként befutott Titok / The Secret című könyvet, én most mégis arról szeretnék írni, hogy miért ilyen nehéz ezeket az erőket „igába fogni”.
Röviden a lényeg, amit gondolom már sokszor hallott mindenki: a gondolatainknak teremtő ereje van. Az történik velünk, amiben hiszünk, amire sokszor gondolunk. Ennyi?
Akkor hogy lehet az, hogy még nem milliomos mindenki? A milliárdos lottónyeremények gondolatával manapság nagyon sokan eljátszanak, az emberek legnagyobb részének az élete mégis ugyanúgy zajlik, a munkahely és a pénzkeresés mókuskerekében.
Van egy apró bökkenő, ugyanis nem válik minden tétova gondolat valóra, hanem csak ami igen gyakran megfordul a fejünkben, és sajnos a vágyaink és a gondolataink sokszor nincsenek összhangban. Ha szeretnénk valamit, de nem hiszünk benne igazán, igen nehéz lesz beleképzelnünk magunkat a szituációba, amikor valóra válik. Helyette rögtön az jut eszünkbe: „úgysem én nyerek, úgysem engem választanak, úgyis meg van bundázva – csak az boldogulhat, akinek ismeretsége, pénze, szerencséje, megfelelő háttere van”.
Pedig erős vágy kell, hogy éljen bennünk, és le kell gyűrnünk a vele járó kételyeket is. Sokszor bűntudat és a családban tanult normák és elvárások teszik lehetetlenné, hogy akár a legegyszerűbb kívánságok is valóra váljanak. Például, hogy „keményen meg kell dolgozni a pénzért, a szerencsére ne számíts” és effélék.
Mi az a terület, ahol megtapasztalhatjuk a teremtő erőnket? Mindenki rendelkezik ezzel a képességgel? Vagy vannak szerencsés emberek, akinek minden sikerül, míg másoknak minden nagy erőfeszítésbe kerül, és az eredmény még így is kétes?
Azt gondolom, hogy mindenkinek esélye van arra, hogy valóra váltsa a vágyait azon a területen, amelyben van önbizalma, ahol tud, mer optimista és magabiztos lenni, ahol bízni tud a szerencséjében. Elmesélek egy saját történetet, ahol szerintem jól lehet látni, hogy működik ez a folyamat.
2002-ben felvételiztem az ELTÉ-re pszichológia szakra. Akkoriban a felvételi rendszer még teljesen más volt, összesen 120 pontot lehetett szerezni, vagy hozott pontok és a felvételi vizsga eredményeinek összeadásával, vagy csak a vizsga pontszámának megduplázásával.
Tudtam, hogy nekem egyetlen esélyem van, az, ha nagyon jó felvételit csinálok, mert a hozott pontjaimmal együtt nem érném el a magas ponthatárt. Akkoriban ráadásul már elég régen érettségiztem, igaz, a tanulásból nem estem ki, sőt, éppen attól bátorodtam fel, hogy elvégeztem egy felsőfokú tanfolyamot, igen jó végeredménnyel.
Miközben azon a forró nyáron a felvételire készültem, sokszor megfogalmazódott bennem a kétely, hogy egyáltalán elég lesz-e az időm, meg tudok-e mindent tanulni, van-e értelme, és mindahányszor megrohantak a kételyek, levezettem magamban, hogy ”ha például az írásbelin elérhető 30 pontból csak 25-öt érek el, az megduplázva 50 – mondjuk a szóbelin is ugyanennyit szerzek, az még mindig csak 100 pont, ennyivel nagy valószínűséggel nem vesznek fel. Több kell! Nagyon, nagyon jó írásbelit kéne írni, és akkor a szóbelin már könnyebb dolgom lesz, sőt, tulajdonképpen csak akkor van esélyem az egészre.”
Addig gondolkodtam ezen, amíg arra jutottam – mivel abban nem tudtam hinni, hogy maximális pontszámmal vesznek fel – , hogy 118 pontot kell szereznem. Ha az írásbelin vesztek 1 pontot – ezt el tudtam képzelni –, és ezt megduplázzák, akkor is csak 2 pontot vesztek, és simán fel fognak venni. Ebben tudtam hinni, ezért valahányszor kételkedni kezdtem, és belefáradtam az egészbe, arra gondoltam, hogy engem 118 ponttal fognak felvenni, mert írok egy jó írásbelit, a szóbelin pedig úgy fogok beszélni, mint a vízfolyás, szóhoz sem hagyom őket jutni. Láttam magam előtt, és tudtam is magamról, hogy ha kell, bárkinek lyukat beszélek a hasába.
Nagyon sokszor gondolhattam erre, mert legalább 1-2 hónap volt a legintenzívebb tanulással töltött időszak, legalább 30-40-szer, de lehet, hogy 100-szor is, sőt, ilyenkor annyira át van itatódva az ember azzal a témával, ami foglalkoztatja, hogy erről is álmodik, és biztos, hogy álmomban is tovább ment az egész.
Eljött az írásbeli. Úgy éreztem, jól sikerült, mindenhová írtam valamit, kis pontatlanság volt legfeljebb az adatok felidézésénél. A szóbeli napján függesztették ki az írásbeli pontokat. A kettő között majdnem egy hónap telt el, és elég keveset foglalkoztam akkor már az anyaggal, úgyhogy némi aggodalommal, de bátran és a szerencsémben bízva érkeztem. Kikerestem a pontszámomat: 29 pont! A legjobb azok közül, akikkel együtt jártam előkészítőre. Tényleg csak 1 pontot veszítettem! Szerencsére elég hamar behívtak, és az első, elég szokatlan kérdésre egész jól összeszedtem a lényeget, aztán jött a kötelező olvasmány alapján feltett többi kérdés. Az utolsónál egy fontos dolog nem jutott azonnal eszembe, és már majdnem le is mondtak rólam, amikor hirtelen beugrott. Elkezdett belőlem ömleni a szó, nem hagytam a tanszékvezető asszonyt szóhoz jutni, annyira. Végül félbeszakított, hogy elég lesz, hozzátéve, hogy megkaptam a 30 pontot, de máskor nem kell így „lemosnom őket az asztalról”.
Így hát 118 ponttal vettek fel, úgy, hogy majdnem szó szerint azt mondták, amire gondoltam: „ömlik majd belőlem a szó, mint a vízfolyás”. Eléggé meg voltam döbbenve, és még egy kicsit meg is ijedtem. (Talán ezért lehet, hogy utána elég sokáig elhanyagoltam a „teremtést”.) Pedig fantasztikus, hogy milyen erőket tud az ember megmozgatni.
Akkor most szedjük össze a tanulságokat:
– Voltak bennem kételyek előzőleg. Ahhoz hogy egyáltalán nyugodtan tanulni tudjak, minden alkalommal átgondoltam és átfordítottam őket egy pozitív gondolatba–képbe. A kételyek miatt gondoltam rá ilyen sokszor, ezért könnyen lehet, hogy ennek köszönhetem végül a sikert is.
– Pontosan az történt, amit kigondoltam, mind a két esetben. Nem hasonló, hanem éppen az. Azaz, ha kialakítasz egy gondolati képet, hinni tudsz benne és ez is egy érvényes alternatívaként él már benned, beléd ivódik és valóra válik.
– Ez az egész egy időponthoz, egy konkrét, nem túl távoli időponthoz volt kötve, ami megkönnyíti a dolgot, tudod, hogy addig kell ezzel foglalkoznod, így sikerülhet sok energiát fordítanod az ügyre. Mert tenni is kell érte.
– Mások által valósult meg, több külső, rajtam kivüli erő biztosította azt, hogy az egész megtörténjen. Tehát nem csak rám, hanem több emberre hatott.
– Csak ezzel foglalkoztam, erre tettem fel mindent, nem forgácsoltam szét magam, ebben az időszakban más nem foglalkoztatott. Nagy intenzitással és teljes érzelmi bevonódással dolgoztam.
Azért írtam le ezt az egészet, mert fel szerettem volna hívni a figyelmet egy nagyon fontos dologra, arra, hogy szerintem az nem létezik, amit olyan sokszor mondanak ezoterikus körökben, „csak pozitív gondolataid legyenek, nem lehet semmi kétséged, csak feltétlen hited, és keep smiling”…
Igenis emberből vagyunk, és a legpozitívabb pillanatainkban is kérdésekkel fognak minket bombázni tapasztalataink, múltunk, előéletünk, pl: „jól csinálom?, vagy nem?”, vagy „mi lesz, ha…”, vagy „egyáltalán van értelme az egésznek?”
Továbbmegyek, azt mondom, hogy lehet, hogy jobb is, hogy voltak kételyeim, mert számtalanszor tapasztaltam már, hogy valaki, aki nem modellezi magában a lehetséges kimeneteleket, és azt mondja, hogy „én eljártam az órákra, már több hónapja ezzel foglalkozok, egy csomó pénzt költöttem rá, én mindent megtettem”, végül kudarcot vall. Éppen azért, mert nem néz magába, és nem foglalkozik a tényleges szinttel, ahol tart. Elvárja, hogy az eredmény is jöjjön, de nincs mögötte tényleges önvizsgálat, csak vak remény. Illetve, ha így bizonygat valaki, valószínűleg a félelmei a mélyben nagyon is munkálnak, hiába próbálja őket kordában tartani, és pontosan azt fogják végül megtestesíteni, amitől a legjobban retteg, a sikertelenséget. Egy ismerős lányt láttam nemrég ebben a cipőben járni, akinek nem sikerült a nyelvvizsgája – remélem, nem haragszik meg rám, bár már beszéltünk vele erről. Sajnos az önáltatás nem vezet eredményre.
Visszatérve, gyakran egyfajta vakbuzgóságot tapasztalok a pozitív gondolkodással kapcsolatban is: „jaj ne, ez egy negatív gondolat, ezt nem szabad, hinnem kell a dologban”, holott az ember ezzel annyit tesz, hogy a hitetlenségét és kételyeit a tudatalattijába száműzi, aztán nem érti, hogy miért nem jön már a várt eredmény. Szerintem mindennél fontosabb, hogy őszinték legyünk magunkhoz, és ha a hitünk nem elegendő, vizsgáljuk meg, hogy mit tehetünk, miben tudunk hinni, hogyan tudjuk úgy folytatni a vágyott, remélt cél felé való masírozást, hogy a cél a mi célunk, az út a mi utunk, az eredmény a mi saját megoldásunk legyen.
Hogyan lehet ezen változtatni?
Először is tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ez sokszor nem könnyű, az ember nem könnyen lát rá magára. Ha nehéz, meg lehet kérdezni egy ismerőst, vagy akár pszichológus segítségét is lehet kérni. Illetve, és ez itt a reklám helye, erre kiváló megoldást kínál a kártyavetés is.
Nagyon sokszor használom a kártyát önismereti céllal. Igazság szerint sokkal többször használom erre, mint a jövő fürkészésére. A jövő a gondolataink és tetteink eredményeként alakul. Változtatható, alakítható, formálható. Olyan kérdéseket feltéve például, hogy :
– Miben tudnék fejlődni?
– Mi lenne a fő feladat most számomra?
– Mi a legfontosabb tanulság most számomra XY kérdésben?
– Mi a legsürgősebb, amiről tudnom kell?
– Miről nem vagyok hajlandó tudomást venni?
– Milyen területre figyeljek oda?
– Mit tanulhatnék a körülöttem levő emberektől?
– Mi legyen a következő fejlődési pont az életemben?
– Miben és hogyan változtassak a hozzáállásomon?
…de persze azt sem figyelmen kívül hagyva, hogy:
– Mit csinálok jól a munkámban, kapcsolataimban, XY kérdésben?
– Miben fejlődtem a legnagyobbat?
– Mik a legjobb tulajdonságaim?
– Milyen adottságaimra alapozzak?
Végül abban is segít, hogy könnyebb legyen eldönteni, hogy:
– Merre tartsak?
– Hogyan tovább?
Képek forrása: flickr
